Fókuszban a nők!

Valahogy folyton megtalálnak a témák. Persze tudom, hogy az ember arról ír szívesen, ami a  leginkább foglalkoztatja, vagy ad egy löketet a tapasztalás. Ebben  a cikkben a fókuszban a nők állnak. És bár mindegyik könyv női témákat dolgoz fel –  tehát dobd félre a fél kilós doboz fagyit, és az éjjeliszekrényben vészhelyzet esetére eldugott csokit, és inkább olvasd el ezeket a könyveket, mert sokkal többet segítenek, – olykor humorral, olykor pedig végtelen fájdalommal mutat be a szerző egy-egy élethelyzetet, amiben mi hétköznapi emberek is ugyanúgy lehetünk. Egyszóval tessék figyelni, érdekes tartalom következik.

A rózsaszín ruha

Bennem pont úgy indul meg az elhatározás, amiből később ezek az írások lesznek, mint ahogy Szabó Magda írja, mintha valamilyen láthattalan kéz fordított volna azon a rejtélyes csapon, melyen csak úgy kifolynak a gondolatok.  Évával az Egyasszony című könyve kapcsán beszéltem először, mivel ez volt az első könyve folyton kerestem, hogy hol publikál és miket? Aztán egyik nap megtaláltam az Egyelőre még az én férjem című novellát a WMN oldalán, melyből egy részletet alább találtok a teljes bejegyzést pedig ide linkeltem. 

Már nyolc perce várok. Korán van, még a forgalom is olyan alig. Nyílik a lépcsőház ajtaja, egy kutyás ember jön ki, férfinek látszik, megint mosolygok, remélem, ez nem ő. Annyit tudok, hogy fekete a haja. Ezernyi fekete hosszú hajszálat szedtem össze az egy év alatt. Tudtam, hogy ez veszélyes, mert túl sokáig vannak ugyanazok a hajszálak. Az előzőek nem számítottak. Vagy az is lehet, hogy nem is cserélődtek, csak sokszor volt új hajszíne a nőnek.
Így hívtam őt/őket magamban, hogy a nő. Bárki volt, nem érdekelt, úgy tettem, mint aki elhisz mindent, idős szülőket, éjszakai teremfocit, barátokat.
Megint nyílik a lépcsőház ajtaja. Fekete hajú, csinosnak látszó nő jön ki. Ő lesz az. Megáll, bizonytalanul körbenéz. Intek neki. Elindul felém. Sötétbarna műszőr kabát van rajta sötétszürke prémmel. Nem tetszik. Csúnya kabát. Szó nélkül ül be mellém. Áporodott dohány- és másnaposság illatot hoz, parfümmel alaposan meglocsolva. És öreg. (Kicsit ujjongok ezen.) Idősebb, mint én, legalább három évvel. Erre nem számítottam. Azt hittem, valami fruska lesz.
Kávézó még nincs a környéken, mondja, miután bemutatkozik végre.
– Szerintem menjünk el hozzátok, úgyis egyedül vagy.
Honnan a faszból veszed, hogy egyedül vagyok, lehetne nálam egy Bradpitt, aki nyálcsorgatva alszik még a meleg hálóban, de persze bólintok és elindulunk.
Hazafelé akadozik a társalgás, a forgalom megindul, én úgy teszek, mintha koncentrálnék.
Kérdezget. Kérdezi, hogy mikor jönnek haza az egyelőre még én férjemék, meg a gyerekek jól érzik-e magukat a nagyapjuknál. Mindenre válaszolok gépiesen.
Közben az jár az eszemben, hogy nincs jó szaga. A másnaposság és dohányszag parfümmel locsolt egyveleg alól is átüt valami nagyon erős testszag. Rossz, de nem izzadságszag, csak rossz szag. Nemszeretem szag. Talán, hogy a mellemet levették, már nekem sincs jó szagom? Ez biztosan pszichés, hogy nem tetszik a szaga. Keresem az emlékeimben, hogy az egyelőre még én férjemen éreztem-e ezt a szagot valaha. Nincs emlék. Biztosan gondosan megfürdött mindig.
Hazaérünk, gépiesen nyitom a házat, a nő gyanúsan otthonosan indul a nappali irányába, ledobja a cipőjét, és kényelmesen bekuckózik a kanapéra.
– Hozhatok egy kávét?
Azt mondja: igen, az jólesne. Úgy issza, mint ő. Mármint az egyelőre még én férjem. Persze, hogyan is inná másképpen.
Kávézás közben pedig elkezd mesélni. Hogy ők nem akartak engem bántani, nehogy azt higgyem. Meg örül neki, hogy végül véletlenül megtaláltam azt a kulcsot a levélkével a nadrágjában, pedig ő rászólt, hogy mielőtt a szennyesbe dobja, vegye ki a zsebéből, egyébként se oda kellett volna tenni. És hogy az egyelőre még én férjem megkönnyebbült, hogy végre elmondhatta nekem, és persze a fiúk, de ne féljek, nem kicsik már azok, és ők nagyon oda fognak majd figyelni, és neki meg nem is lehetett gyereke, úgyhogy ő a támaszom lesz, mert legyünk nagyon jó barátok, és ő majd ott lesz nekem, ha jönnek a nehéz órák meg az áttét… vagy mi, és ha megtörténik az, amiről ne is beszéljünk inkább, ő mindent úgy csinál majd, ahogyan én azt neki meghagyom. Bár bevallja, hogy ő amolyan fiús típus, mindig is fiú barátai voltak, csakis azokkal játszott már óvoda óta, és az egyelőre még én férjemnek is ő a legjobb barátja, de ő nemcsak a barátja, hanem nagyon fel is néz rá, mert olyan nagyszerűen fantasztikusan vezeti a céget, és olyan fantasztikusan okos, és olyan fantasztikusan jó apa.
Nem álltam meg szó nélkül, közbeszúrtam, hogy a céget én vezetem, azt már nem mondtam, mert minek, ezt se hallotta meg, hogy én vagyok fantasztikusan okos, az én találmányomra épült az egész cég, az egyelőre még én férjem csak papíron dolgozik. Hallgatom inkább tovább, kezd érdekes lenni.
Azt mondja, hogy mit szólnék, ha ők ide költöznének, és én vennék egy másik házat itt a közelben?

Aztán megérkezett az új könyv, A rózsaszín ruha. 

4103471_5

Végre. Tárcanovellák. A Moszkva 2. című novellát választottam a könyvből, mely egy hétköznapi történetet feldolgozva teszi bele a kellős közepébe az olvasót, aki saját bőrén érezheti a főhös fájdalmát. A történet egy negyvenes (?) éveiben járó nő vívódásáról szól, aki saját magát okolja azért, mert elhagyta a férje. Kezdetben rettenetesen dühös,

“A kezem remegett próbáltam uralkodni magamon…. Legszívesebben üvöltöttem volna, és nekiestem volna az arcának. Talán még a szívét is ki tudtam volna tépni a két kezemmel.”

aztán addig nézte pakolás közben a férjét, hogy  képes volt azt hinni, hogy a férje csak jót akart, jót akart neki azzal a sok hazugsággal. Talán még szerette is. Mindeközben dühös, és csalódott, és legszívesebben visszacsinálná az egészet, hiszen elhagyta a férje. És a megalázottsága ellenére, a végső konklúzió, hogy a szégyenli magát a helyzet miatt.

“Mikor hagy már aludni ez a kurva rettegés? Mikor tudok már majd másra gondolni?”

PIXEL

Már korábban írtam Tóth Krisztina Pixel című könyvéről. Borzongató, ahogy felépíti a történetet. A szerző fejezetről-fejezetre haladva feltérképez, mesél. Egyfajta anatómiai irodalmi értekezés az emberi testről, játék a szövegekkel, de tulajdonképpen egy regényt kapunk a láb, mell, kéz, orr, fej és egyéb testrészek történetével.

A mell történetét választottam. Ez a történet egy nőről szól, aki több év kihagyással újra találkozik nagy szerelmével.  Majd az újabb egymásra találás alkalmával, mikor újra közel kerül a férfihoz, és levetkőzik, akkor látszik csak, hogy a nőnek teljesen romokban van a nőiessége, mivel rákos betegséggel küzd, és elvesztette az egyik mellét. Ezt a tragikus helyzetet, a női főszereplő szemén keresztül mutatja be a szerző, valamint a férfi rakciója sem utolsó.

Lesz majd rekonstrukciós műtét – szólal meg a nő olyan hangon, mint egy szabadkozó ingatlanügynök, aki a sáros építkezésen semmit sem tud mutatni  a beígért extrákból.

pixelfull.png

Kép forrása: tothkrisztina.hu

Lányok csöndje

Bár nem nagyon olvasok nem magyar kortárs szerzőt, hiszen így sem érem be magam sosem, de Jennie Melamed Lányok csöndje című könyve kivétel volt, mely egy olyan világot mutat be, ahol szemben áll egymással a közösség által létrehozott nemszabályok betartása, valamint az álerkölcsösségre nevelés, a 13-14 éves kislányokon elkövetett szexuális erőszak kérdésével. A könyv pedig megmutatja, hogy hogyan lehet így élni.

campaigns_16200.jpg

   kép forrása: moly.hu

képforrása: nőiporttál.hu

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s