Akik nem sírnak rendesen

 

„Van nézet, amely szerint a magyar nyelvben a fájdalom szó leírása képtelenség.” Kezdi a szerző az egyik írás elején. Írások, pszichoprózák, félmondatok, elmagyarázatlan gondolatok. Hol alig egy oldal, hol pedig egy-egy mondat mindösszesen. Mégsem kell hozzá hangulat, negatív semmiképp, csak tiszta fej és csend, meghagyva a lehetőséget, hogy bárki magára ismerjen bennük.


Úgy kezdtem, hogy “van nézet, amely szerint a magyar nyelvben a fájdalom szó leírása képtelenség.” Tisza Katának mégis sikerült. Azt hiszem olvastam a szerző minden könyvét. Na nem mintha válogatás nélkül olvasnék mindenféle könyvet, de érdekel a fejlődés. Hiszen olyan nagy utat tett meg, hogy kíváncsivá tett, merre tart. Érettek a szövegek, szinte felnőtté váltak. És ez a felnőttség, mely nem csupán a mondatok közül bújik elő, sokszor egyenesen odébb lök, néha vállon vereget, olykor pedig megsimogat. Mint a semmi, amiről beszél csöndesen, szomorúan, szépen és békésen. Vagy ahogy a vágyódásról szól, mely a nő fejéből kilépő férfit írja le, és a valahova tartásról, mely közben a végpontján ülő nő történetét meséli el, aki épp sehova, vagy leginkább az ismeretlenbe tart. Az ismeretlenben pedig ott ül Szakáll, aki a női karakter kulcsfigurája, kvázi saját terapeutaként igazolt mentőöv.

Minden történetnek van egy kiinduló mondata, mondta egyszer Tóth Krisztina. Ezeknek az írásoknak, talán kiinduló témája van. A túlélés, melyet az ember vagy megkísérel végigcsinálni, vagy belebukik. Az eredmény pedig, “hogy elvérzünk egyetlen szóért, életben maradunk a semmiért.” De ki tudja, melyik a jobb?

Címkézd fel a fájdalmadat, az érzéseket, az álmokat. Külön cetlivel az irreálisak, a gyerekkorból jöttek, a megvalósíthatók. Aztán a titkokat, és a szorongást. “És így tovább szortírozni, a rosszakat sem kiiktatni, tapogatni és megszagolni.” Ha ezzel készen vagy, akkor ott állsz te, teljes valódban, és a saját szemedbe nézel, csak magadat látod. Vagy képzeljük el úgy, mint egy önterápiát. “Körben ülve, szemek lesütve, magunkat mind a gyerekkorba képzelve.” Aztán eljön a nap, amikor összeadódnak a fájdalmak. A telítődés pontja, ahogy a szerző írja. “Egy nap még sánta vagy, másnapra már béna, lebénulni az elfojtásban, mint életút felező gyakorlat”.

“A szerző a sírás fogalmát tágabb és szimbolikus értelemben használja, és ide sorol minden olyan aktust, ami a traumafeldolgozást szolgálja. Ez persze lehet a szó szoros értelmében vett sírás, azon belül is néma, hangtalan, kifelé vagy befelé elsírt, könnyes és könnyek nélküli, hangos, rázkódó, üvöltő, és így tovább, de lehet maga az emlékezés, a reflexió és önreflexió, egy átkeretezés, egy kontextusba helyezés, kimozdulás az origóból vagy perspektívaváltás, a komfortzóna elhagyása, önmagaddal való szembesülés vagy önmagadra rákérdezés.”

forrás: hvg

Akik nem sírnak rendesen” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s