28. hét

Hoztam nektek egy régi történetet, amit még az örökbefogadás kapcsán írtam. Érdekes aspektusát mutatja meg egy olyan helyzetnek, ahol általában csak a másik oldalt vizsgáljuk. Miközben fogalmunk sincs, hogy mit érezhet egy nő, aki azért adta oda gyermekét, hogy a gyermekről így gondoskodjon. Kíváncsi vagyok, hogy mit gondoltok? Elgondolkodtató.

“Pontosan emlékszem, két héttel a születésnapom után volt, rekkenő hőségben battyogtam a kórház felé. “Huszonnyolc hetes”, mondta az orvos. Alighogy kimondta, két perc múlva már egy mentőben ültem. Kicsivel később egy kórházi ágy rideg, kissé klórszagú lepedőjén ébredtem. Egy sápadt, Kovács nevű doktor épp az arcomba bámult. Cigaretta szagú kezével igazgatta a tűt a kezemben. Emlékszem a leheletére, és a sápadt arcára, mikor éles fájdalom és erős hányiger közepette közölte, transzfúzájuk, két tubus és jól lesz.

A nővér, aki a mentő érkezése után megvető tekintettel közölte, hogy mennyire nem ért egyet azzal, hogy egy 17 éves teherbe esik, majd hosszan ecsetelte, hogy én micsoda felelőtlen, és esztelen, csak megyek a saját fejem után, mert biztosan egy olyan lány, ráadásul lányanya, aki odaadja gyermekét. Azt persze elfelejtette hozzátenni, hogy egy családnak, ahol biztonságban nőhet fel. Szóval ez a nővért, most éppen a legkedvesebb tekintetét elővarázsolva érkezett, és még a kényszeresség halvány jelét sem láttam az arcán. Kissé elnyűtt a hetvenes évekből ott ragadt fűzős cipőben volt, sűrű szövésű sötét barna harisnyában, és az előző rendszerből ott ragadt fehér otthonka szerű, mely alá nem vett fel nadrágot, nem is folytatom..

Ahogy megigazította a vért, amit azért kaptam, mert sajnos másfél liter, még az enyémből befolyt a hasamba, dehát ugye, ki gondolta volna? Szóval épp nyugtázta, hogy minden rendben folyik. Óvatosan odahajolt és a fülembe súgta: kislány, miért nem szól valakinek, nem látogatja senki, hogy ilyen beteg? nehogy meghalljon itt nekem. Mondtam volna, hogy nem hal meg olyan könnyen az ember, csak majdnem, de azt sokszor, de ezt már nem várta meg.

Másnap reggel feltápászkodtam. Csövekkel a hasamban, minden orvosi utasítás ellenére, felvonszoltam magam a teljesen logikusan két emelettel feljebb elhelyezett gyermekosztályra. Valamiért mindig a rettenetes zöld szín jut eszembe, amivel még a plafont is befestették volna ebben a kórházban, ha lehetett volna. Ott álltam a szoba előtt, minden jóérzés reménye nékül, és elindult a gombóc, melyet erővel próbáltam letolni a torkomon.

Ilyenkor lehet elképzelni, feszengeni, sírni és félni. Lehet csak úgy bámulni, és nem mondani semmit. Aztán lehet két órán keresztül állni az ajtó előtt, remegő kezekkel, miközben azon gondolkozom, hogy mivel fogja tölteni az elkövetkező tíz évet. És lehet a döbbenettől csak néhány dologra emlékezni.

Lehet húsz perc álldogálás után bemenni, vagy eldönteni, hogy bemegyek, és végül elbúcsúzom. De az biztos, hogy semmilyen megoldás vagy szabály nincs arra, hogy hogyan kell bemenni és elbúcsúzni.

Persze mi lett volna ha? Ha nem kellett volna elbúcsúzni, feszengeni? Ha nem kellett volna elképzelni, sírni vagy félni úgy, ahogy lelkiismeret-fúrdalást érezni sem?  És lehetett volna nem látni azokat a falakat, és a folyosót sem, ahol csak pislákolt a lámpa, én pedig a félelemtől részegen támolyogtam, hogy most bemegyek.

Mintegy rosszat tett diák úgy kuncsorogtam, hogy engedjenek be, hadd láthassam egy pillanatra. Ott volt előttem ő, a legdacosabb és leggyönyörűbb kisfiú. Emlékszem  a talpára, a tökéletes alakjára, szemére, ahogy kérdőn nézett rám, hogy most mi fog történni? Talán majd egyszer, ha lehet, ha nagyobb lesz, ha majd.. de erre nincs idő.  Hiszen rosszul van, mondja a nővér, és még egy kicsit odébb is lökött, miközben hangsúlyozta, hogy ki ne merjem venni, hiszem már nem az enyém! Nézhetem két percig az üvegen keresztül. Aztán menjek szépen odébb, mert itt jönnek a nagybetűs anyák szoptatni. Ja és ez nem egy drogéria, nincs itt zsepi, és különben is miért sírok én, aki csak úgy..

Menjek szépen innen, semmi keresnivalóm nincs itt.”

 

kép forrása: tv24

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s