Rasszista utazások András Lászlóval

Tűz a nap, mindjárt tizenegy, kikérem a cikóriát, kávé nincs, de ezt hagyjuk is. Közben azon gondolkozom, hogy mikor volt olyan könyv, amin ennyit gondolkoztam? Aztán befut ő is. Azt mondják a szerzőről,  hogy novellái képesek közelivé tenni a tőlük távolit, és távolságba helyezni a bántó közelit. Aztán azt is mondják, hogy nem azoknak kell írni, akik tudják a frankót, a frankóra majd mindenki rájön magától. Nos a frankó pedig, ahogy a szerző írja a könyv elején, még nem derül ki. András László Rasszista utazások című könyve ezen a héten az Olvasónaplóban.
A könyv darabjainak nagyobb része a Műút.hu-n jelent meg a  Medvészet című rovatban. A Rasszista utazások a rovaton belül egy hosszabb sorozat címe volt.  Azok az írások bekerültek a bővebb válogatásba, de végül a könyvbe nem, de a cím maradt. És most mondanám, hogy a cím félrevezető, de ez nem teljesen  igaz.

Habár a szövegben nem igazán érezhető a rasszizmus, mely tulajdonképpen  egy abszurd hozzáállás egy adott dologhoz, vagy népcsoporthoz, egyfajta leegyszerűsítés és torzítás. A könyvben szereplő írások egy része ugyancsak él a torzítás és az abszurd eszközeivel, de ennek célja éppen az, hogy próbáljunk másképpen ránézni a minket körülvevő dolgokra, emberekre, világra.  Így azért mégis jogos ez a cím.

András László 1 (2)

Származástechnika, emberfényképész, nagymama. Minden írás segít új perspektívából szemlélni a már unalomig ismert, vélt világot körülöttünk.  És, mint ahogy az emberfényképész, aki egyre tehetetlenebbnek érezte magát munka közben, és mintha keresztülfényképezte volna a testet, úgy látunk mi is keresztül a szövegen túl az emberig. Hiszen majd minden történet központi kérdése, vagy figurája az ember. Hol az író saját maga, hol pedig a fiktív szereplők, mint a doki, aki a kocsma közepén elájul, meghal, majd kisvártatva haza sétál.

A szerző nem mutat utat, mégis valamelyest terel, utat keres, talán önvizsgálatra hív történetei által. “Azoknak kell írni, akiknek nincs semmijük, akik meghaltak.” Persze oda nem visz semmit magával az ember. Kivéve, ha visszajön, mint a doki, aki a hirtelen halál után felállt, és kisétált a kocsmából.  A többiek pedig valahogy ellesznek, és ebben az „ellevésben” segítenek a fájdalmak. Az enyhébb vagy élesebb, utóbb megszűnő fájdalmak. Mindegy milyenek. A „mindegyek” pedig, mintha a “valami” felé terelnék az embert. Mindig előkerülnek, mind a szövegben, mind pedig saját életünkben. Délben a piactéren, bevásárlás közben, szatyorral a kezünkben, miközben valahova tartunk, és ez a valahova tartás tulajdonképpen az életünk.

Mintha a “nem élést” személyesítené meg a mindegy állapotával. Egyfajta útkeresés, ahogy a szerző a mindegyeket szortírozza. “Egyszerűen csak jó volna, ha nem lenne mindegy, mert akkor még tovább lehet bandukolni.” Egészen addig, amíg fel nem néz végre az ember, ekkor úgy tesz, mintha nem lenne mindegy.

És ez olybá tűnik, hogy egy folyamat, pedig maga az élet, mely „kialakul”, na akkor érkeztél meg. És a hogyan kellene élni kérdés előbb-utóbb magától megoldódik.

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s