Milyen címet adnátok ennek a történetnek?

Van egy történetem, ami még félkész, és csak részben igaz, mert toldozom és foldozom fiktív elemekkel. A  kiinduló gondolata a családon belüli erőszak kérdése volt. Milyen címet adnátok ennek a történetnek?

..Pont egy éve, hogy a lány, akkor még csinosan, reményekkel-, és telis-tele nőiséggel lépett le a költöztető autóról. Hívjuk őt Leának. Aki, bár szerencsétlen, kövér és kissé csámpás, és aligha figyeli a körülötte lévőket. Persze úgy az igazságos, ha elmondjuk, hogy nem volt mindig ilyen kövér, sem szerencsétlen, igaz már gyerekkorában is csámpássága miatt csúfolták, de ezt jól korrigálta.

Szóval Lea pakolt, mert a férj már akkor is csak az utasításokat osztogatta. Hol a költöztetőknek, hol pedig a fáradtságtól ájult feleségének. A nő soha egyetlenegy szóval nem mondott ellent. Rendesen végezte a rászabott feladatot. Ő pedig osztotta, illetve mondta.
Nos ez a jóravaló, szép, magas ember, úgy csinált szolgát, bocsánat háztartásbelit a feleségéből, hogy még indoka is volt rá. Hiszen valakinek kell foglalkozni a gyerekekkel. Mivel lett nekik három, és amikor a negyedik gyermek érkezését kilátásba helyezte a férj, Lea felemelte az ujját, gyönyörű göndör haját hatra dobta a vállán, mert ezt már ő is soknak érezte.

Most négy gyermekük van. Jött egy kislány.
De a történetnek nincs vége. A negyedik gyerek után Lea nem bírta tovább. Minden reggel elment az újságárus mellett lévő kávézóba, elővette a számítógépét és csak böngészett. Keresett valami kapaszkodót, ami kihúzza ebből a végtelen helyzetből. És most a derűs befejezés érdekében, valami olyasmit kellene írnom, hogy végül minden rendeződött, meg tudták beszélni, meg ugye a gyerekek.
De nem. Azt sajnos nem lehet elhallgatni, hogy Lea folyton dugdosta az üresre kiívott üvegeket a szekrény aljában. Ezen a ponton a férje biztosan elmondaná, hogy milyen rossz anya az, aki iszik, és milyen rossz feleség.

Arról persze mélyen hallgat, hogy miután (elhasználta) kiszeretett a feleségéből, és megkapta, amit akart, kénytelen-kelletlen más boldogság után nézett. Így ismerkedtek meg – hívjuk őt Piroskának – új szerelmével. Szóval a mi Piroskánk egy tízessel fiatalabb volt Leánál. Persze mindezt csak azért, mert Lea folyton a gyerekekkel foglalkozott. A nyílt kommunikáció a siker titka, gondolta Vasember, és nyugodtan szegezte a kérdést feleségének, mit szólna ha?
De Lea nem szólt semmit, csak tolta, tolta le a torkán. Még azt is, amikor egyedül ment el a kórházba, mert a férj éppen valahol volt. És valahol lenni, nem olyan, mintha pont ott lennél.
Most így élnek szavak nélkül, Lea pedig még mindig csinos, de már nincs reményekkel teli, és a nőiessége is elkopott. Piroska pedig odaköltözött harmadiknak, akarom mondani hetediknek. Én pedig minden este hallom, ahogy beszűrődik az a sok okosság, amit behord a szél az ablakon este tizenegy felé. Mert Vasember megmondja, Vasember nem tűr, és Vasember egyszerűen csak elküldi a feleségét a fenébe. Jó hangosan, miközben a saját igazát hajtogatja.
Cserébe azért a röpke tizenöt évért, amit a nő vele töltött. Mert neki is csak ez az egy van az életből.
És te Lea mindent elfelejtve miért nem vagy kedves? Miért nem bocsátod meg azt a sok szomorúságot? Ezek után miért nem tudsz átlépni a korlátaidon?
Persze mondom ezt én, akinek nem kell ezzel a valósággal foglalkoznia, csak próbálom megérteni, hogy reggel, amikor látom őt a liftnél és nézem szerencsétlent, aki egyre csak szenved a saját életétől, miért nem tesz semmit? Nem tesz semmit, csak áll, és nyomogatja a gombot, miközben már rég ott van a lift. Én pedig lemegyek inkább gyalog.

Aztán egyik délután megjelent nálam. Félénken kopogott be hozzám. A második, kicsit erőltetett mondat után, hogy mi lenne, ha esetleg egy kávé, hogy legyen azért tisztes szomszédi viszony ugye, vagy ha más nem akkor legalább ő megpróbálta, behívtam egy kávére.

Göndör, sötétbarna haja a vállát súrolta, mellkasán feszes blúza, minden egyes levegővételnél megfeszült, méregzöld szeme pedig  felcsillant, egy-egy ígéretesnek tűnő pletyka kapcsán.
Egy emelettel feljebb csapódott az ajtó. Láttam, ahogy egyszerre minden lazaság, és jóérzés elillan, és egy pillanat alatt átváltozott azzá a riadt kislánnyá, aki előtte volt. Ott áll, szemét lesütve, szótlanul. És várta, hogy milyen csapást mér rá a sors. Kirohant az ajtón és nem láttam többet, és később sem nyitott ajtót, mikor kerestem.
Pár hét múlva hallom, ahogy Lea kirohan a lépcsőházba, és zokog a folyosón a liftnél. Hallom, ahogy várom a liftet. Fel-le szaladgál az emeletek között, mint, aki nem tudja eldönteni, hogy melyik emeletre akar menni. Zavartan rohangál, majd csapódik a liftajtó a szomszéd kettővel lejjebb ordít, miközben pontosan hallja a nyöszörgő visszafojtott sírás kiszűrődő visszhangját a lépcsőházban, de nem érdekli. Dörömböl a liftajtón.
Kattan a zár, csapódik az ajtó, erős léptekkel valaki megáll Lea mellett, ketten mennek tovább. A nőnek a simára kopott padlókövön, úgy csúszik végig a cipője talpa, mintha egy gyermek csúszkálna kora télen, az első befagyott pocsolyán.
Nem kiabál, egy szót sem szól, csak némán tűri, ahogy betuszkolja férje az ajtón, és újra jól helybenhagyja. Néma csend van a lakásban, nem szól senki, csak a halk dulakodást hallani, ami néha a nyitott ablakomon beszűrődik. Aztán csend lesz. Elképzelem a nő gondolatait. Nyitott szemmel fekszik a nappaliban a kanapén. Már megint ott tölti az éjszakát. Ezért persze nagyon mérges a férfi, hiszen egy nőnek az a dolga, hogy kedves legyen, és odaadó, ha már otthon van. A férfi nem érti, hogy lehet ilyen hűvös, minden érdeklődést mellőző, pont az ő felesége, amikor mindene megvan, és még panaszkodik is. Hát ez borzasztó.
Másnap szembe jön a férfi a lépcsőn felfelé. Arcán sem szégyenérzet, sem más nem látszik. Hiszen gondolhatja, hogy mindenki hallotta, amit tett. A fejét megemeli, és  azzal a felsőbbrendűséggel sétál fel a lépcsőn, amivel gondolom, tegnap betuszkolta az ajtón a feleségét. Lea fel sem néz, egy cseppet sem hasonlít arra a cserfes, fiatal lányra, aki akkor szokott lenni, amikor a délutáni lopott kávénkat isszuk itt nálam, miközben ő aggódva nézi az ajtót, hogy mikor jön érte. Csak egy pillantás volt, amikor tegnap rám nézett, láttam a szemében a félelemet.
Aztán egy hónap múlva elköltöztek. Úgy mentek el, mintha sohasem lettek volna. Csak egy mondatot kaptam el a bejáratnál, amikor férfi apja odaszólt.
Fiam, hogy nem tudja megnevelni egy férfi a feleségét?
Azóta semmit nem tudok a lányról. Minden nap arra gondolok,  hogy tehettem volna valamit. Valamit, hogy ne úgy hajtsa álomra a fejét, hogy retteg. Ne úgy keljen fel, hogy a félelemtől kisírt szemét látja vissza a tükörben. De nem tettem semmit, mert féltem. Féltem, hogy túl intim helyzetbe csöppenek, annyira intimbe, ahová már nem szabad belépnem.  Aztán azzal a kreált illúzióval nyugtattam magam, hogy velem ez sosem történhet meg.

 

Vélemény, hozzászólás?

Please log in using one of these methods to post your comment:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s